Csókot a szakácsnak!
A The Bear sztárja az Alexisonfire gitárosával közösen csinált egy hardcore-bandát, ahol a kezdeti kóstóló szemöldökráncolását idővel felvátotta az ízek összeéréséből származó elégedett jóllakás.
Pig Pen - Mental Madness (2025, Flatspot Records)
Műfaj: hardcore punk, punk rock
FFO: Black Flag, Minor Threat, Skeleton, Nails, Gel, Cro-Mags, High on Fire
Fájó lehet ezt beismerni a Cro-Mags-pólós elitistáknak, de az a helyzet, hogy 2025-ben elég nagy népszerűségnek örvend a hardcore. Nem tudni pontosan, hogy ez a Turnstile, a Knocked Loose, vagy épp a Speed körüli hype-nak tudható be, vagy csak a ténynek, hogy a fiatalabb arcok könnyebben azonosulnak egy nyers, agresszívebb stílussal és annak mondanivalójával, miközben a világ olyan állapotba ér, amit már nem lehet nem ökölbe szorított kézzel figyelni. Mindenesetre napi szinten alakulnak meg ilyen bandák, vagy efféle kezdeményezések, esetleg derülnek ki a mainstreamebb előadókról, hogy rendesen élik a two-stepet: elég csak megnézni Billie Eilish-t, vagy Halsey-t, akik mindketten odavannak Bryan Garrisékért, meg úgy en bloc a metalcore-ért, vagy ott van még Doja Cat, akinek szintén voltak ambíciói egy hardcore-lemez készítésére, de ott van a The Neighborhood énekese, Jesse Rutherford (aki egyébként Eilish exe), aki csinált is egy hc-bandát, amivel fel is léptek már.
Hogy miért volt szükség erre a celeb-lábjegyzetre? Mert a mostani írás, lemezajánló, bemutatkozás egyik oszlopos tagja is ebből a buborékból érkezik. Ő nem más, mint Matty Matheson, aki a Disney Plus egyik sikersorozatának számító The Bearben (magyarul A Mackó) alakítja a kicsit egyszerű, ügyefogyott, de végtelenül szerethető Neil Fak karakterét. Persze most lehetne vitatkozni arról, hogy a The Bear mennyire van egy szinten Billie Eilish-sel, ugyanis a sorozat rajongói szeretik úgy érezni, hogy imádatuk tárgya abszolút underdog, de valószínűleg az épp a negyedik évadával hódító alkotás nélkül, a két főszereplő, Jeremy Allen White, vagy Ebon Moss-Bachrach se kapott volna olyan lehetőségeket, amilyeneket manapság (a Springsteen-film, vagy épp az új Fantastic Four). Ebből a krúból érkezik Matty is, akit követői előbb ismertek meg harsány hangú internetes szakácsnak és komikusnak, mintsem a drámasorozat mindenesének, és hát valljuk be, a nyakig kivarrt arc, meg a bandás pólói azért időnként okot adtak arra, hogy elhiggyük, hogy Matheson és a punk/hardcore kapcsolata talán mélyebbre gyökeredzik a látszatnál.
A kanadai kajás kiabátor még márciusban jelentette be, hogy a főzés és a színészkedés mellett visszatér egyik régebbi szerelméhez, a zenéléshez (a 90’-es évek végén volt egy hasonszőrű bandája Hanging Hearts néven), ehhez pedig egy közeli haverokból verbuvált zenekar adja majd a táptalajt, ez pedig a zseniális nevű Pig Pen (disznóól). A banda sorai közt még egy igazi aduászt is magáénak tudhat, mégpedig Wade MacNeilt az Alexisonfire-ből, a Gallowsból, meg a kismillió egyéb projektjéből, és vendégeskedéséből, amivel a zenész hozzátett az utóbbi két évtized punk/hardcore-színteréhez. A frontemberi és énekes-gitáros pozíció így már adott volt, a csavar a többi posztot érintette, itt ugyanis már nem annyira hardcore-hátterű arcok foglaltak helyett: történetesen Daniel Romano a másik gitáron, aki egy indie-country zenész, ő pedig hozta magával az egész pereputtyát, testévérét, Ian „Ski” Romanót a dobok mögött, a bőgőt pedig Romano régi kollabos társa, Tommy Major szólaltatja meg. Természetesen nem feltétlen kell mindenkinek betéve tudnia, hogy ki és mikor játszott a Black Flagben ahhoz, hogy organikusan zenét tudjon szerezni ebben a stílusban. Ugye?!
A formációtól aztán előbb érkezett élő felvétel az első fellépésükről, mint előzetes szingli (ami azért lássuk be, elég trú), ami alapján kissé letört a lelkesedésem: nyilván úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy a hardcore-nak igenis van egy nyers, főleg a 80-as éveket idéző, minden dallamot mellőző, kompromisszummentes, arcba tenyerelős válfaja - és a Pig Pen vállaltan ebben találta meg a maga hangját - az első lenyomata a banda zenéjének olyan volt, mintha minden tag másik dalt játszott volna, Matheson meg nagyjából épphogy nem halt meg a színpadon, miközben a védjegyéül számító ugató/károgó hangon orbákolt a mikrofonjába. Ezek után kicsivel a zenekar bejelentette debüt lemezének, a Mental Madnessnek a megjelenését - miközben még több koncertet szerveztek le és/vagy fesztivál húzta be őket a fellépői közé - és szépen sorban ki is adtak három dalt stúdiós minőségben a június végi megjelenés előtt. Ezek alapján azért kijelenthető volt, hogy ez a környezet jóval megdobta a Pig Pen pedigréjét, és kidomborította, vagy egészen pozitív színben tüntette fel azokat a védjegyeket, amik mondjuk az első fellépés alkalmával nem igazán tudtak érvényesülni.
A Mental Madness képében egy tízdalos, 24 perces albumot kaptunk, a hardcore földi fenntartójának számító Flatspot Records (Speed, Scowl, Jivebomb) gondozásában. Az már az első pillanatban kiderül, hogy a Pig Pen zenéjében senki ne keressen megnyugvást: a banda gyors, zajos, harapós zenét játszik, ami elzárkózik minden feloldozásra okot adó mozzanattól, dallamosabb lélegzetvételtől, vagy tulajdonképpen bármitől, ami nem disszonáns csihi-puhi. A banda zenéje nagyjából úgy kategorizálható a legegyszerűbben, hogy fogod a 80-as évek pofozós bandáit a stílusból, mint a Black Flag, a Minor Threat, vagy a Negative Approach, és…és nem változtatsz semmit a receptjükön, egész egyszerűen csak fejet hajtasz az örökségük előtt.
Oké, azért ennyire nem megúszós a dolog, még a Pig Pennek se volt pofája meglépni egy ennyire olcsó és bazári húzást, még akkor se, ha amúgy a 80-as, 90-es évek zenéivel most épp pont kasszákat lehet robbantgatni lényegében bármilyen formában.
A srácok zenéjében nagy szerepet tölt be a fuzz pedálos stoner/psych/heavy-vonal worshipje, az olyan füstkarikákat eregető bandák mentén, mint a Kyuss, a Sleep, a High on Fire, vagy épp a Red Fang. Hogy ez kinek köszönhető pontosan abban nem vagyok biztos (de ha találgatni kéne, akkor MacNeilre gondolnék), viszont elég testes fizikummal ruházzák fel az amúgy sem apró figurákból álló zenekart, és annak sokszor rohamtempóban vágtázó, átlag két perc körüli dalait.
Az olyan trekkek, mint a Power Love Train, a Highway, vagy a Venom Moon Rising a koszosabb, rock and rollosabb végénél ragadják meg a dolgokat, utóbbiban Wade az eddigieknél is nagyobb szerepet kapva, nagyjából minden szempontból (ezek a dalok egyébként sokban hasonlítanak is a zenész cammogósabb mellékvágányára, a Doom’s Childrenre).
Ahogy az a Mental Madness címéből is sejlik, az album tematikája Matheson elmondása alapján erre a „mentálhigiénés szarra” lett felhúzva. Ami nem is annyira meglepő, lévén a banda a covid idején tette le az első alapköveit, amikor amúgy is mindenki baromi borúsan és befordultan látta a világot, és az olyan érzések, mint az elszigetelődés, a magány és a saját elménk által elevenen felzabálódni még inkább felerősödtek, mint azelőtt bármikor. Ebből kifolyólag a Pig Pen zenéje is - mint a legtöbb covid-projekt - bár hiába egy csapat haver szerelmes levele a hardcore-hoz, a szakadt, kifakult, sárga Bad Brains-pólón túl olyan vallomások alakítják sajátjukra az arculatot, mint mondjuk a Mental Mentality-ben a Teach me to hate myself, teach me not to care, vagy az I’m sick, I’m sick, I’m sick harsogása Matty-nek a bridge alatt. Ezek amúgy elég hatásosak egy hardcore-dalban, de valóban csak ennyiről lenne szó, hatásvadászatról? A banda szerint a lemez az élet megtapasztalása, és az érzések feldolgozása akkor is, ha azt épp a napfényben, vagy egy sötét sarokban tesszük.
A zenekari press még azt is elárulja, hogy a kvintett egy nap alatt írta meg a tíz dalt, majd másnap már fel is vették őket, mindezek után pedig kínait rendeltek. Nos, nem fogok úgy tenni, mintha ez nem hallatszana az anyagon - mármint nem a kínai kaja fogyasztása. Ez valóban öt haver próbatermi jammelésének eredménye, semmi cicoma, semmi hónapokon át tartó finomhangolás, csak organikus, önazonos punkság - ami sok embernek hívogató lehet egy annyira túlságosan feldolgozott eredményeket prezentáló, és az egyre kevesebb emberiséget tartalmazó aktuális zeneiparban.
Persze felmerül az örök szőrszálhasogató kérdés: vajon akkor is ekkorát ment volna a Pig Pen, ha nincs ott Wade, vagy Matty? Vajon úgy is a Flatspotnál jelenhetett volna meg az ügy, Arthur Rizk keverésével és Alan Douches maszterével? Vajon az ölükbe hullott volna egy Furnace Festes szpot, ha nincs az Alexisonfire, vagy a The Bear sikere?
A Mental Madnessről valószínűleg nem fogunk olyan szuperlatívuszokban beszélni negyven év múlva, mint most a Group Sexről, a My Warról, vagy a Victim in Painről, de a lemez korrekt lenyomata a hardcore kurrens státuszának, és habár az első jelek alapján azt mondtam volna, hogy szakács inkább maradjon a spatulánál, a végére csak összejött az ízorgia. Ehhez pedig nem kellett más, mint félredobni az etiketett, az evőeszközöket, és az előkét, és malac módjára habzsolni a szarban.