Álmok mozgásban
A Turnstile 2021-es lemezével fenekestül felforgatta a hardcore-szcénát, így valamelyest várható volt, hogy négy évvel később a banda még nagyobb tömegek felé nyit, még elvontabb zenei elemekkel.
Turnstile - Never Enough (2025, Roadrunner Records)
Műfaj: alternatív rock, hardcore punk, dream pop
FFO: Scowl, Alexisonfire, The Police, The Cure, Militarie Gun, Angel Du$t
Valószínűleg nem sok olyan embernek kell bemutatni a Turnstile-t, akik a 2020-as éveket nem egy kő alatt töltötték gitárzenei fronton. Ellenben, ha mégis, akkor elég annyit elöljáróban tudni a baltimore-i ötösről, hogy 2010-ben tették le a zenekar alapköveit, a tagok pedig a környék hardcore-os színterét erősítették olyan bandák soraiban, mint a Trapped Under Ice, az Angel Du$t, vagy épp a Diamond Youth. Ez az irány eleinte a Turnstile zenéjén is hallható volt, habár már a kezdeti kiadványokon is érezhető volt egy dallamos, rockosabb vonal, ami az elődök közül max. az AD-t jellemezte. A zenekar így haladván, mindig egy kicsit több, kísérletezőbb, popos elemet a zenéjébe illesztve elérte, hogy a kritikusok olyan jelzőkkel illessék őket, mint „pop hardcore”, vagy egész egyszerűen úgy definiálják a banda zenéjét, hogy az alt-metal találkozik a 90’-es évek New York-i hardcore-jával.
Így érkeztünk el 2021-hez, vele együtt pedig a Turnstile harmadik lemezéhez, a Glow On-hoz. Pofátlanul önfényezve bevallom, hogy habár rászoktam érezni, ha egy zenekar a nagy kitörés küszöbén áll (mint pl. a Sleep Token esetében), itt valahogy nem esett ez le, talán ezért is került aztán a lemezről írt nuskullos kritikám egy „ömlesztett írásba” négy másik anyaggal karöltve (ahol egyébként a Spiritbox debüt lemezéről is csak futólag emlékeztem meg), és habár korrekt pontszámot adtam a kiadványnak, az leginkább az összetettségére és a felhasznált elemek elosztására utalt, nem pedig arra, hogy kifejezetten beéreztem volna a cuccot (szerencsére ez azóta változott). Nem is ismerhettem volna ennél jobban félre a hc-s ötösfogatot, a rózsaszín égbolton fehér felhős lemez ugyanis olyan helyre juttatta a bandát, ahol előtte ennek a nyers, agresszív stílusnak a képviselői még nem igen jártak: a lemez két dala három kategóriában jelölve lett a Grammy-n, Taco Bell-reklámban szólt a zenéjük (azóta egyébként újfent), Converse-kollaborációjuk lett, a Blink-182 vitte őket turnézni, TV-s meghívások garmadája stb., tehát kijelenthetjük, hogy a Turnstile bevitte a hardcore-t a mainstreambe, és a normie-k is elmondhatták, hogy van kedvenc hardcore-zenekaruk. Ehhez hasonlót azelőtt csak pár formáció volt képes elérni a nu metal térhódítása és az MTV-jelenség óta, mint amikor a Deafheaven trendivé tette a black metalt 2013-ban, vagy ugyanabban az évben a Bring Me The Horizon újradefiniálta a metalcore-t (basszus, de jó kis esztendő volt az).
Ha pedig már felhoztam a maszkos, anonim briteket, nem tudom, hogy tett-e már bárki az interneten egyenlőségjelet a Sleep Token és a Turnstile közé, de az az igazság, hogy ugyanarról a halmazról beszélünk: a szinte a semmiből kirobbant rocksztárok kazaljáról. Persze a stílusok és műfajok eltérhetnek, de mind a két fenti zenekar, vagy még akár a Knocked Loose, a Falling in Reverse, a Spiritbox, de még Poppy is ugyanannak a poszt-covid időszakbeli rocksztárgenerátornak a „művei”. Lehet ezeket industrial plantnek csúfolni elitista, fingszaglász-körökben, de azt nem nagyon lehet elvitatni, hogy egyik napról a másikra, pincékből arénákba burjánzanak a gitárzenei actek. Szóval aki szerint a rock és a metal halott, az vagy nem nyitotta ki eléggé a szemét és a fülét az elmúlt években, vagy csak lemaradt ott, hogy Ozzy talán el fog tudni nyomni négy számot az idei Black Sabbath-búcsún anélkül, hogy infúzióra kellene kötni.
Ilyen aduásszal a háta mögött a Turnstile alaposan kiéheztette a rajongóit, és legfrissebb lemeze nem kevesebb, mint négy évvel követte a nagy sikerű Glow On-t. A Never Enough-ra keresztelt anyag promóciója márciusban indult, akkor is már kriptikus óriásplakátokkal Los Angelesben - hiába a zenekar nem sokat vesztett négy év alatt a rizzéből. Ezután bejelentették, hogy a 2022-ben távozott Brady Ebert alapító gitáros helyét az addig ritmus gitáron játszó Pat McCrory veszi át, az övét pedig egy majdnem új tag; a 2023 óta turné zenészként „alkalmazott” Meg Mills, aki előtte olyan angol hardcore és punk bandákban nyomult, mint a Big Cheese, vagy az idén, mindössze hat év után feloszlott Chubby and the Gang. Ebert kiválását egyébként jótékony homály fedi, nem igazán lehet tudni, hogy mi állhatott a háttérben, egy friss interjú során például, amikor Brendan Yates frontembert kérdezték erről, ő egész egyszerűen Megre terelte a témát, hogy mennyire jót tett az érkezése a zenekarnak. A június 6-i megjelenést eztán négy előzetes dal vezette fel, abból kettő ráadásul egybe volt gyúrva klip szempontjából is. Ezek alapján ki lehetett már puhatolózni, hogy a Turnstile tovább kísérletezik a hangzásával (Never Enough, Seein’ Stars), de a zenéjük hardcore-osabb élét előnyben részesítőknek se kell nagyon aggódniuk (Birds), azok meg igazi svédasztalos élményben részesülnek majd, akik szerint a pop és a hc is megfér a telire szedett tányérjukon (Look Out For Me).
Elérkezett a nagy nap, a már meglévő négy dal mellé kaptunk még tizet, illetve egy pofás háromnegyed órás játékidőt, amivel a Never Enough nemcsak túlszárnyalta hosszban az eddigi összes Turnstile-kiadványt, de a hardcore műfajában se nagyon szoktak a negyven perces lélektani határ fölé merészkedni, már csak azért se, mert ember legyen a talpán, aki kibír annyit a pépeldéből. Természetesen a Turnstile-t se kell félteni, aki ismeri őket, az tudja, hogy szorult ebbe a 45 percbe annyi, hogy az ne okozzon maradandó ásítozást, aki meg nem, az…az meg inkább indítsa el a Glow On-t ahhoz, hogy megértse miért is szól úgy a Never Enough, ahogy (az azelőtti dolgaik meg tényleg csak hab a tortán jelleggel fogyasztandók leginkább azoknak, akiknek a gyomra nem veszi be az új vonalat).
Azt már az előzetesen megismert, itt pedig nyitányként funkcionáló címadó is határozottan megmutatta, hogy a banda nem fél évtizedeket visszanyúlni a hangzásában, teszik ezt itt is a 90’-es évek alternatív rockos, grunge-os érájának felelevenítésével.
Az abszolút fülbogár darab kilépője viszont már egy olyan tényező, amin többen is felhorkantak internet-szerte ezek pedig a sokszor talán a kelleténél egy pár arasznyit jobban elnyújtott, gyakran öncélúnak ható ambientes, szintis, poszt-punkos, lebegős maszatolások, amik inkább hatnak önérdekű térkitöltőknek, mintsem építő jellegű elemeknek.
Erre magyarázatként talán azt tudom felhozni, hogy a lemezzel együtt a banda kiadott egy azonos című filmet is (innen az írás címe egyébként), amit sajnos még a jelen sorok körmölésének pillanatában se látott a szerző, azonban úgy hiszem, hogy ezek egyébként a filmben lévő vizuálokat maximálisan kiegészítik. Ez történik, ha az ember filmzenét hallgat, még akkor is, ha a Never Enough inkább önállóan helytálló zenei kiadvány, mintsem filmkísérő.
„Szerencsére” a soron következő Sole már inkább ránt vissza a Turnstile múltbeli, autentikus hangzásához: hiába a Brendan hangját övező visszangos effektek, a frontember még mindig mesterien hozza ezt a félig-kiabálós, félig-beszédes vokált (amit az internet afféle madárhangként mémel), amihez Daniel Fang feszes dobolása mesteri alapot biztosít. Itt már egyébként tetten érhető a banda egyik védjegyének számító kulcsmozzanata, amikor egy-egy kiállást követően Fang Pat McCrory gitárossal kiegészülve fokozzák a hangulatot, hogy aztán féltucatnyi egyéb hangszer, pedál effekt és bizgentyű után visszajöjjön a csípőből bólogatós fő riff, és ez minduntalan parádés.
Ha már megemlítettem a banda festő palettáját, érdemes felsorolni, hogy mi mindent bevetettek a kívánt hatás érdekében: akad itt cselló, trombita, szaxofon, fuvola, személyek terén pedig - habár nem került szembetűnőbb felületeken feltüntetésre a nevük - olyan arcok, mint pl. a Paramore Hayley Williamse. Ő egyébként úgy is fogalmazott, hogy a Turnstile az ő Fugazija, ezzel is utalván a banda generációs lábnyomára és arra, hogy kortól, nemtől, vagy zenei beállítottságtól függetlenül képes velük rezonálni tulajdonképpen bárki. Ebben egyébként Will Yip producer keze is vastagon benne van, az alternatív zenék szakavatott kézműves mérnöke (Title Fight, Balance and Composure, Superheaven stb.) itt is bevetette a már tőle megszokott ködfátyolos, fojtó atmoszférát, amit esetenként felemelő érzelemkitörések szakítanak meg.
Természetesen nem fogom azt mondani, hogy a Never Enough hibátlan lenne, elég tényleg a kiszámíthatóságára, vagy a már említett térkitöltő elemeinek artisztikus mibenlétére gondolni. De ott vannak még a basic riffek (ugyanaz egyszerre mindkét gitáron), a basic dobolás (egy nem basic dobostól!), a csörgők, a patikamérlegen kimért ooh-zások, a delay és a flanger pedálok túlzásba vitt használata.
Meg hát az elengedhetetlen kérdések a jelenséggel kapcsolatban: hardcore ez így még vagy sem? Eladták magukat vagy sem? Meggyalázták a gyökereiket vagy sem? Ezekkel kapcsolatban már nagy valószínűséggel mindenki lefolytatta a veszekedéseit (vagy ha nem, majd fogja) Redditen, Discordon, vagy ha harminc pluszos magyar vagy, akkor nagy valószínűséggel egy Facebook-csoportban.
Én nem érzem tisztemnek eldönteni ezekre a kérdésekre a válaszokat (nem is biztos, hogy tudnék rájuk megfelelőt), arra a felvetésre viszont, hogy a lemez minden megjósolható momentuma ellenére is maradéktalanul szórakoztató tud lenni, maximális mellszélességgel rá tudom vágni, hogy igen. A Never Enough pont akkor jött ki, amikor a világ egy borzasztóan szar hely, és bár közhelyesen hangozhat, de a pozitív töltete, és a „szeressük egymást” ideológiája néha tényleg elegendő ahhoz, hogy ne azon agyaljunk folyamatosan, hogy megérjük-e a holnapot. Arról nem is beszélve, hogy ahogy Charli XCX is fogalmazott a maga módján: ennek a nyárnak most három hónapig biztosan a Turnstile lesz a soundtrackje!
Na és milyen a Turnstile élőben?
Egy olyan többnyári zenekar esetében, mint a Turnstile, elengedhetetlen alávetni őket a színpad-tesztnek, sőt, az ő esetükben talán még fontosabb is, hogy vajon vissza tudják-e adni a lemezen hallható energiákat is egy főleg szabadtéri koncerten? Persze erre remek próbakörként funkcionálnak az olyan neten keringő videók, mint mondjuk a banda nem is olyan rég, a szülővárosában megtartott ingyenes koncertje, vagy bármelyik tévés fellépésük is akár. Ugyanakkor az mégsem ugyanolyan, mint amikor mi magunk is ott lehetünk, és énekelhetjük a szövegeket, táncolhatunk, vagy épp elrúghatjuk a port a körülöttünk állókkal.
Szerencsénkre lehetőségünk adódott egy héttel a Never Enough megjelenése után, vagyis június 13-án, pénteken Londonban is megnézni a bandát. A Turnstile fellépése egy félnapos fesztiválnak, az Outbreaknek a megkoronázása volt, amit eredetileg most már közel 15 éve Manchesterben rendeznek meg, és az idei volt az első, hogy az angol főváros is kapott egy „spin-offot”. Abba most nem is mennék bele külön, hogy mekkora felháborodás övezte a londoni kiadást az ódzsí outbreakesek közt, annak kapitalista fennhangja (egy másnapi pop fesztiváltól „kölcsönvett” helyszín, majd annak szabályai kapcsán), vagy csak abból az egyeseknek komikusnak tűnő okból kifolyólag, hogy a fesztivál kajásainak étlapján megjelent a hús (tudniillik az Outbreak híresen csak vega/vegán volt évekig).
Természetesen, ha te csak a zenéért mentél, nem pedig azért, hogy erkölcscsőszködj, akkor nem igazán csalódhattál semmiben. Bár továbbra is tartom, hogy a manchesteri line up mérföldekkel jobb volt a londoninál (a pénteki előadók nagy része aztán szombaton és vasárnap ott is fellépett), a fővárosi délutánt valószínűleg így is a Turnstile jelenléte tette nagyon sok embernek kihagyhatatlanná - ők ugyanis utána nem mentek tovább Manchesterbe! Ez egyébként rengeteg embernek okozott előzetes fejtörést - szűrtük le annak a srácnak a monológjából, aki a fesztivál melletti kocsmában ecsetelte a haverjának, hogy csak a baltimore-iak miatt döntött végül London mellett.
Természetesen nem csak a Turnstile miatt volt érdemes kilátogatni a Victoria Parkba aznap délután, a híresen nívós hardcore, punk, emo és alternatív felhozataláról híres fesztivál elég szép csokor nevet gyűjtött be így is: az angol időjáráshoz képest is tikkasztó délutánt a Drug Church-csel indítottuk a második legnagyobb színpadon (amit mindenki szimplán csak „a sátornak” hívott), és a napunk nagy részét itt is töltöttük, ugyanis olyan parádés előadók adták aztán egymás kezébe a mikit itt, mint a Speed, a Superheaven, a Glassjaw és a Knocked Loose. Külön nem térnék ki egyesével a fellépőkre, mindenki maximálisan beleadott mindent a performanszába, talán a Speed és a Knocked Loose gurítva a legnagyobbat - az őket körülvevő nyilvánvaló hype miatt is. A sátrat aligha hagytuk el a nap folyamán, maximum egy fújásig Julie andalító shoegaze-ének kíséretében a nagyszínpadon, vagy ugyanitt a rapper Danny Brown fellépésének egy részletéért, miközben kaját lootoltunk. Harmadik színpad is volt ám, de az totál kimaradt a számunkra nem annyira releváns előadók, vagy a fájó clash-ek miatt (igen, hiányzol Sunny Day Real Estate).
Végül elérkezett a fél tíz környéke és több ezer ember indult meg a Knocked Loose végéről a nagyszínpad irányába, hogy minél jobb helyet szerezzen magának a Turnstile-ra - akik egyébként a fesztivál első (és talán egyetlen?) késését is összehozták, de azt hiszem ennyi sztárallűr még belefér. Nagyjából negyed órával a meghirdetett időpontjuk után, kb. háromnegyed tíz magasságában aztán színpadra is lépett a hardcore-banda, és több időt nem is vesztegetve bele is csaptak a címadó mostanra már ikonikussá vált taktusaiba. Az érzés letaglózó volt, főleg mert addigra nemcsak besötétedett, de az egész napos fülledt kánikulát akkortájt tervezte csillapítani egy nyári zápor első pár esőcseppe.
A kicsivel több mint egy órás koncertbe 18+4 dal fért a ráadásban, és a Turnstile-t senki se kezdheti ki azért, hogy elfelejtették volna, honnan jöttek: a felhozatal majdnem minden kiadványukat érintette, sőt, az eggyel korábbi lemez, a Glow On két dallal többel is képviselte magát a Never Enough-nál, így tényleg egy all star válogatást kapott az, aki feltűnt ott aznap. Az egész koncert nagyjából 0 kapcsolatfelvétellel vagy interakcióval ment le a zenekar részéről a közönség irányába, bár barátnőm állítja, hogy volt egy „köszi, hogy ennyien eljöttetek”, bár én szerintem ott épp az esőkabátomat próbáltam előkutatni. Igen ám, mert addigra már egy korrekt kis zuhé kerekedett, viszont volt abban valami különleges, hogy a zenekar helyett a dalok beszéltek, vagy ahogy a komótosan potyogó csapadék beterítette azt a több ezer ugráló, táncoló és pogózó embert, aki aznap a Victoria Parkot választotta és az olyan megkerülhetetlen darabokat, mint a Holiday, a Mystery, vagy a Birds.
A Turnstile fergeteges koncertet adott, lényegében zéró izzadással, erőlködéssel, ergya poénokkal, vagy bármi, a hatást beárnyékolni tudó negatívként lecsapódó butthurtködéssel, és szerintem ez minden, ami számít egy őket övező vitában. Melegen tudom ajánlani, hogy mindenki tegyen egy szívességet magának, és nézze meg őket legalább egyszer élőben, még azok is, akiknek talán az új irány már annyira nem jön be (főleg ők!), és ha lehet, akkor ezt egy szabadtéri színpadon tegyék, mert ez már az a liga, és abból is az első osztály.