Öntudatod bűntudata

A kikezdhetetlen munkamoráljáról híres Devoid harmadik lemezén úgy foglal politikai állást, hogy igazából nem is teszi azt, miközben a legmarconább és legdallamosabb oldalát egyaránt megcsillogtatja.

Devoid - Culture War (2025, szerzői kiadás)

Műfaj: dallamos death metal, deathcore, groove metal, thrash metal, metalcore hardcore punk

FFO: Fit For An Autopsy, Malevolence, Hatebreed, All Shall Perish, Within the Ruins, At the Gates, Lamb of God, Sepultura, Omega Diatribe

Javában benne vagyunk az őszben, sőt, már lassan vészesen közelít az évösszegzős, listázós időszak (van, akik már túl is estek rajta itt, meg itt), de ez nem szegi kedvét az előadóknak, illetve úgy vettem észre kiváltképp a hazai formációknak, akiknek ez az októberi-novemberi időszak a legmozgalmasabb az egész évben friss megjelenések szempontjából - hogy az új évet az ezekre felhúzott koncertek lekötésével tudják kezdeni. Így akadt a látómezőmbe a győri Devoid harmadik lemeze, a Culture War, aminek a munkálatai olyannyira a háttérben zajlottak, hogy a zenekar mindössze a megjelenés előtti egy hétben figyelmeztette a nagyérdeműt róla (mármint a megjelenésről), ennek ellenére a srácok belső digitális polgári körébe tartozó kiváltságosok, illetve bárki, aki figyelemmel kísérte a banda socialjeit, és a tagok itt-ott feltűnését, azért tudhatta, hogy valami készül, érkezik. Már csak azért is, mert a metalbanda 2018-as szárba szökkenése óta lényegében minden évben megleptek minket valami hanganyaggal. Ami underground szinteken nemcsak egy lehengerlő teljesítmény, de individuálisan is elképesztő alázatról és terhelhetőségről tesz tanúbizonyságot a tagok körében.

A Devoidnak nem csak az a megbízható tulajdonsága van, hogy évről-évre új terményt hoz, de ezt egy folyamatosan fejlődő evolúciója részeként teszi. Ezekre egyébként jómagam is több-kevesebb sikerrel rávilágítottam az évek során (itt és itt).

Bár a laikusnak úgy tűnhet, hogy ezek a dalok és kiadványok pont ugyanúgy szólnak, mint elődeik, vagy legalábbis nehéz megkülönböztetni őket egymástól, de ha jobban beleássa magát a hallgató, újabb és újabb kísérletezgetésre törekvést, itt-ott addig nem halott megoldást és elemet, valamint a szövegekben is egy komplexebb tematikát fedezhet fel.

A kezdetben főleg Slayer-, és Hatebreed-inspirálódós (értsd a tagok közös kedvencei) keresztmetszetből leírható zenekar mára egy jóval drasztikusabb, death metalos, deathcore-os irányt vett fel, amihez jóval társadalomkritikusabb és politikailag érzékenyebb szövegvilág is párosul, mint az elődökön. Ezekből a szempontokból pedig én személy szerint a Fit For An Autopsy-t érzem a legközelebbi támpontnak a banda zenei világát illetően, de természetesen van ott temérdek másik okosan felhasznált inspiráció is.

Az első madárka a lemezről még tavaly ősszel röppent ki, ez volt a Begging For Love, amit a zenekar úgy fémjelzett, hogy a magányról és az elszigeteltségről szól, de az akkor még nem körvonalazódott, hogy ezt tulajdonképpen nem romantizált értelemben is vehetjük, mondjuk egy olyan országban, ahol hat hónappal a választások előtt AI-videókkal próbálja kifüstölni ellenfelét a kormánypárt. Nem egyszerű épeszűnek maradni és tartozni valahová egy olyan közegben, ahol a Facebookot ellepték a beidomított, habzó szájú nyugdíjasok, és lényegében olyan felfokozott kampány zajlik a kommentszekcióban, amire az internet berobbanása óta még nem volt példa kicsiny hazánkban. A zenekartól nem új keletű dolog az efféle social media felületeken történő majomparádéra való reflektálás, anno a Fake Gleam c. daluk külön a képmutató Instagram-primadonnáknak lett címezve. Ez viszont az itt és a most, a Begging For Love pedig hiába viszi el a death metalt a dallamos irányba - ezzel is nyitva egy nagyobb befogadó réteg előtt -, a trekk odamar, mint a köröm alá suvickolt Domestos.

Október legelején aztán klippel együtt debütált a D.C.S.R., ami akár Majka nagy port kavart Bindzsisztánjának kis (-de erős) testvére is lehetne. A klipből hamar világossá válik, hogy a zenekar eljátszott egy korrupt diktatúra fogalmával és víziójával - ami egy korrupt (majdnem) diktatúrában való létezés mellett annyira nem is izzasztja meg a képzelőerőt. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve, az viszont korántsem, hogy a banda volt már thrashes, progos, technikás, de talán még soha nem volt ennyire dallamos, mint itt. Ezt természetesen továbbra is úgy kell elképzelni, hogy megy a dara, esnek darabokra a nyakcsigolyák a headbang alatt, Szilárd üvölt a mikrofonba, mint egy sebzett grizzly, de mégis iszonyat catchy a főriff, ami vissza-visszaköszön és ezáltal egy baromi szőrös, metalos, de mégis popzenei dalszerkezetet kreál. Ez nem azt jelenti, hogy van tiszta ének, autotune, vagy mindenféle prodok által összeprüntyögött trap (vagy hát most már Y2K-it idéző) alap, de dalszerűbbek a dalok, ami ennyi útkeresgélés után úgy érzem kijárt a zenekarnak - és jól is áll nekik.

A lemezt a New Religion (Hate) intró-szerű intró nyitja, amire igazából semmi sem applikálódik abból, amit feljebb mondtam a dallamosságról, jó cudar felütés sok-sok archív külföldi híradó(?) bevágással, amik arról értekeznek, hogy Magyarország miért nincs politikailag a “jó” oldalon. De ez is igazából nézőpont kérdése, ezeket az oldalakat pedig Waldmann Szilárd énekes így vizionálta:

A lemez egyértelműen hordoz politikai és társadalmi áthallásokat, de nem áll ki konkrét oldalak mellett. Inkább a kultúrharc importált aspektusait próbálja boncolgatni, azt a mesterséges megosztottságot, ami ma Magyarországon – és globálisan is – meghatározza a közbeszédet. Úgy érzem, manapság idehaza az ember vagy rendszerellenes, vagy rendszerpárti, és minden valódi ideológiai tartalom másodlagossá vált. Fájdalmas látni, hogy a politikai paletta beszűkült: a populizmus különböző árnyalataiban mozgunk, ahol a „jobbközép” gyakorlatilag az egyetlen mérsékelt opció, és mellette már csak a szélsőjobbos alternatívák maradnak. Ha valaki a hagyományos értelemben vett konzervatív vagy liberális értékrendet képviseli, alig talál magának valódi politikai otthont – sem itthon, sem a világban, ahol a trendi progresszív liberalizmus és az alt-right feszül egymásnak egy végtelenített tengelyen.

Ezt pedig csak nyomatékosítja a szélvész thrashes felütésből táplálkozó, soron következő címadó is, ami egy igazi régisulis Devoid-darab, friss eszközökkel, és új megvilágítással a modern(ebb) kor elvárásaira kovácsolva. Hasonló svunggal tapos a gyomrunkba a Leave it Behind, ahol a jól elhelyezett (értsd break közepén) lövés sample-ök továbbra is elérik a kívánt hatást (értsd stank face). Ennyi aprítás után az epik metalos The Flame szinte már egy jól kieresztett “kussoljál már…”-ral jár, ami felhorkanás végére bárki számára szabadon beilleszthető a frusztrációját leginkább okozó közéleti megmondó ember neve. A dal is egy jóval felszabadultabb, csibészes gitárvirgával zár, ami jól tükrözi a Devoid három sebességét: a tempós vágta, a szentimnetális lélegzetvételek (mint itt), illetve a harmadik: a sludge-os cammogás, amit bár nem annyira érez magáénak egy alapvetően szélvész gitározásáról, és szinte folyamat járó dobjairól elhíresült zenekar, mégis elég jól áll nekik, elég csak a Hold On Tightra fülelni, ami nem is rejti béklyó alá, hogy mennyire nehéz megőrizni a mentális egészségedet háborút vizionáló óriásplakátok közt egy olyan országban, ahol nincs is háború.

Természetesen nincs Devoid-lemez egy váratlan gurítás, lépés, gesztus nélkül, ez jelen esetben sincs másképp, és az utolsó előtti trekknek megkaptuk a zenekar első magyar nyelvű tételét, Az apátia luxusát. A meglepetések sora itt azonban nem ér még véget, ebben ugyanis nem csak Szilárd szólal meg (vagyis hát üvölt torka szakadtából) magyarul, de mind a három másik, No Martyr Collective-es zenekar kiabátora is, tehát Soma a Bipolarisból, Bogyó a Beerzebubból, és Gomez a Witchthrone-ból. Mivel eleve nagyon szerteágazó stílusokban alkotó társulatról beszélünk (van itt minden a progos hardcore-tól, a nu metalon át egészen a black metalig), így nyilván borítékolható, hogy a dal is faltól falig megcsillogtatja ezen bandák jellegzetességének mondható méregfogait. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ennek a létezéséről sem tudtam (bár magát a dalt én se hallottam egy héttel a megjelenés előttig), ugyanakkor így is meglepett, amikor kiderült, hogy a négy alakulat egy közös trekkben egyesíti majd az erejét, nem pedig egy 4 way splitben (amihez igazából elkészültek a kislemezek, szóval csak össze kéne ollózni a cuccot, tesák), és így előbb kapunk közös NMC-fítet egy Devoid-lemezen, mint GTA IV-ot. Amúgy a végeredmény egy nagyon szerethető és ha a szóban forgó mikrofon huszárok épp nem elérhetők, valószínűleg a közönség énekeltetésére is legalkalmasabb szerzemény lett, ami nemcsak a Devoidnak, de a Győr-Moson-Sopron vármegyei mártíroknak is egy mérföldkő lehet a széthúzás helyett összetartás jegyében. Ide nézz, Magyarország, innen vegyél példát!

A Devoid újabb strigulát húzhat be a nagy könyvébe, megtette, amit megkövetelt a haza, de leginkább, amit saját maguknak állítottak kihívásnak.

Nem volt könnyű menet, nem is egyszerű se fizikailag, se fejben helytállni, miközben valamennyire kultúrmissziót folytatsz, meg azért próbálod is élvezni, amit csinálsz, de közben simán összecsaphatnak a fejed fölött a hullámok, és megkaphatod a csípős tekinteteket is, hogy negyvenhez közel, vagy azon túl már nem illik ilyen metalzenekarokban bohóckodni - el kell ugye menni inkább a Facebookra, kommentekben fikázni a beállított ellenségképet annak az otthonnak a melegében, amit két száraz kukoricacsuhéért, illetve egy rozsdás vasszögért vásárolt a bölcsebb generáció tagja.

Szerencsére a Devoidon nem látszik, hogy ennyi lenne bennük, sőt, úgy tűnik most vannak igazán erejük teljében, és ami a legjobb az egészben, hogy kíváncsivá tettek, hogy mit hoz még a jövő, ami lehet akármekkora sötét métely, mind politikailag, vagy társadalmilag, az pont, hogy csak táptalajt fog nyújtani, hogy a zenekar kiüvöltse magából a tiszta dühét, a nyers igazságát.